A Lajtorja Program második tematikus cikksorozatában az előző alkalommal a kosárfonói kézművesség történetét tekintettünk át. Most ennek a mesterségnek az alapműveleteiről adunk közelképet, nem a technikai oktatás szintjén, csupán hozzávetőleges tájékoztató jelleggel.
A mai kosárfonók (egyben számos egyéb fonott használati holmi készítői) az alapanyagot többnyire már előkészített formában vásárolják. Vagy faanyagot, vagy perjeanyagot használnak. Faanyagként a háncs, valamint a fűzfavessző jön számításba – a főzött és hántolt fűzfavesszők X alakban felállítható kötegeit szerzik be – , perjeanyagként a szalma, a gyékény (a buzogányos sás), és főként a peddignád. A peddignád-csövek, másnéven rotten-pálcák másfél méteres és akár hatméteres hosszban is kaphatók, átmérőjük 3 cm is, 10 cm is lehet. Megvizezve remekül hajlanak, túl puhák se lesznek: még feszülnek, de nem törnek. Saolin-botokat, íjakat is képeznek belőlük, és nádbútorok megfonására is kiválóan alkalmasak.
A fonott használati tárgyak készítőinek eszközei közt ferde kispad is szerepel, fémcsavaros rögzítővel, és a hozzá idomuló ülőkével. Ez a kispad a valahai házi kelmeszövéssel összehasonlításban a guzsalynak felel meg. Szükség van metszőollóra, késre, verővasra, amelynek egyik vége szurkálóhegybe vékonyodik, és más szúróeszközre, amit csavarhúzó is helyettesíthet.
A leggyakoribb fonott tárgyak legegyszerűbbike: a tenyérre ráillően kerek, fületlen kínálókosár, amelynek mérete nem apró, de inkább kiskosárnak mondanánk. Megfonásának menete – fűzvesszőkből – a következő. Először a kosárfenék „karóit” (vastagabb fűzvesszőit) kell ledarabolni a hosszúkból, és a húszcentis darabokból keresztet csinálni, három meghasított vesszőn keresztülvezetve a többit. A kereszt rögzítése az eddigieknél vékonyabb vesszők kétszálas gyűrűfonásával történik. A kosáralj már szélesebb kifonása során a vastagabb vessződarabok elfordulnak, mígnem a kézben lévő tárgy már csillagszerűen szétálló küllőkkel ékeskedik, amelyek közt a cikkelyeket csak majdnem félig tölti ki a fonat. Még mindig kézben, illetve térden tartva az aljat, hámoktól megtisztogatás, kiálló végecskék lecsipkedése után a kosároldal meghegyezett karóit kell oldalról elhelyezni benne körben, és egyenként mindet „begyökkenteni”. Amíg még síkban állnak az oldalkarók, csak többlet-küllőknek látszanak, nem lábazatnak, ám felhajlítva és felül összefogva őket, a munkatárgy már nem napszimbolikus dísznek hat, hanem készülő kalitkának. Ezután történik a kispados rögzítés, és az alj háromszálas továbbfonása úgy, hogy elöl két szállal elöl, mögötte eggyel kell haladni. Ennek során történik az oldaldőlés és az osztás kialakítása, majd az áttérés a berakásra vagy menetes fonásra, amikor újabb és újabb vékony vesszőket beiktatva már egy szál van elöl és kettő mögötte, így kell a fölfelé álló szálak közt kanyarogva egyre magasabbra jutni az aljtól. Mind a két kéz, a balhüvelyk is dolgozik, de nyomóerejük nem egészen elég: a felálló szálak közeit időnként verővassal is meg kell keményen ütögetni, hogy az oldalfonat tömörödjék. Elérve a kívánt oldalmagasságot, tárgytakarítgatás, oldalfali kiállások levagdosása után a felmeredő szálak lehajtogatása következik. A lehajtott szálak pót-karó igénybevétele nélkül is megfonhatók díszhatású peremszegéssé („ötpáros oldalcopf”). Ennek elfűzése után a kosár akkor lesz végképp kész, ha még le is mosták citromsavas vízbe mártott kefével.
Nézze is meg e műveleteket egy rövid összeállításban hiteles forrásból és kövesse a VKB Nonprofit Kft. cikkeit!
Addig is…
Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!
A Lajtorja Program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.
—
Ezt a tartalmat támogatott formában helyeztük el. A Szerkesztőség.hu tartalom kihelyezéséről és a tartalomszolgáltatásról bővebben itt:
Támogatott tartalom