A kosárfonó munkája

A Lajtorja Program második tematikus cikksorozatában az előző alkalommal a kosárfonói kézművesség történetét tekintettünk át. Most ennek a mesterségnek az alapműveleteiről adunk közelképet, nem a technikai oktatás szintjén, csupán hozzávetőleges tájékoztató jelleggel.

A mai kosárfonók (egyben számos egyéb fonott használati holmi készítői) az alapanyagot többnyire már előkészített formában vásárolják. Vagy faanyagot, vagy perjeanyagot használnak. Faanyagként a háncs, valamint a fűzfavessző jön számításba – a főzött és hántolt fűzfavesszők X alakban felállítható kötegeit szerzik be – , perjeanyagként a szalma, a gyékény (a buzogányos sás), és főként a peddignád. A peddignád-csövek, másnéven rotten-pálcák másfél méteres és akár hatméteres hosszban is kaphatók, átmérőjük 3 cm is, 10 cm is lehet. Megvizezve remekül hajlanak, túl puhák se lesznek: még feszülnek, de nem törnek. Saolin-botokat,  íjakat is képeznek belőlük, és nádbútorok megfonására is kiválóan alkalmasak.

A fonott használati tárgyak készítőinek eszközei közt ferde kispad is szerepel, fémcsavaros rögzítővel, és a hozzá idomuló ülőkével. Ez a kispad a valahai házi kelmeszövéssel összehasonlításban a guzsalynak felel meg.   Szükség van metszőollóra, késre, verővasra, amelynek egyik vége szurkálóhegybe vékonyodik, és más szúróeszközre, amit csavarhúzó is helyettesíthet.

A leggyakoribb fonott tárgyak legegyszerűbbike: a tenyérre ráillően  kerek, fületlen kínálókosár, amelynek mérete nem apró, de inkább kiskosárnak mondanánk. Megfonásának menete – fűzvesszőkből – a következő. Először a kosárfenék „karóit” (vastagabb fűzvesszőit) kell ledarabolni a hosszúkból, és a húszcentis darabokból keresztet csinálni, három meghasított vesszőn keresztülvezetve a többit. A kereszt rögzítése az eddigieknél vékonyabb vesszők kétszálas gyűrűfonásával történik. A kosáralj már szélesebb kifonása során a vastagabb vessződarabok elfordulnak, mígnem a kézben lévő tárgy már csillagszerűen szétálló küllőkkel ékeskedik, amelyek közt a cikkelyeket   csak majdnem félig tölti ki a fonat. Még mindig kézben, illetve térden tartva az aljat, hámoktól megtisztogatás, kiálló végecskék lecsipkedése után a kosároldal meghegyezett karóit kell oldalról elhelyezni benne körben, és egyenként mindet „begyökkenteni”. Amíg még síkban állnak az oldalkarók, csak többlet-küllőknek látszanak, nem lábazatnak, ám felhajlítva és felül összefogva őket, a munkatárgy már nem napszimbolikus dísznek hat, hanem készülő kalitkának.  Ezután történik a kispados rögzítés, és az alj háromszálas továbbfonása úgy, hogy elöl két szállal elöl, mögötte eggyel kell haladni. Ennek során történik az oldaldőlés és az osztás kialakítása, majd az áttérés a berakásra vagy menetes fonásra, amikor újabb és újabb vékony vesszőket beiktatva már egy szál van elöl és kettő mögötte, így kell a fölfelé álló szálak közt kanyarogva egyre magasabbra jutni az aljtól. Mind a két kéz, a balhüvelyk is dolgozik, de nyomóerejük nem egészen elég: a felálló szálak közeit időnként verővassal is meg kell keményen ütögetni, hogy az oldalfonat tömörödjék. Elérve a kívánt oldalmagasságot, tárgytakarítgatás, oldalfali kiállások levagdosása után a felmeredő szálak lehajtogatása következik. A lehajtott szálak pót-karó igénybevétele nélkül is megfonhatók díszhatású peremszegéssé („ötpáros oldalcopf”). Ennek elfűzése után a kosár akkor lesz végképp kész, ha még le is mosták citromsavas vízbe mártott kefével.

Nézze is meg e műveleteket egy rövid összeállításban hiteles forrásból és kövesse a VKB Nonprofit Kft. cikkeit!

Addig is…

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

Lajtorja Program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.


Ezt a tartalmat támogatott formában helyeztük el. A Szerkesztőség.hu tartalom kihelyezéséről és a tartalomszolgáltatásról bővebben itt:
Támogatott tartalom
ESZA Széchenyi2020

A kosárfonás hagyományai

A VKB Nonprofit Kft. szerint a fonott holmik iránti igény nem tudott és nem tud elfoszlani, mert háztartási tárolóeszközként praktikumuk meghaladhatatlan: a természetes anyagú fonadék-falak optimális szellőzési és érintkezési paramétereket nyújtanak. Nemcsak a piaci karos kosarak, hanem még a ládaforma nagy kosarak is barátságosan fektetik a tojást, a vágott növényeket, dohmentesen tartják az ágyneműt, ruhát, amint a nagy fonott szakajtók a lisztet.

A kosárkészítés története igen régen vette kezdetét, hat-hétezer évvel ezelőtt, amikor még a fazekaskorong feltalálása is a jövő zenéje volt. Ennyire régi kosárfonókról elvileg nem is tudhatnánk, hiszen a faháncs, a nád, a fűzvessző romlandóbb anyag annál, hogy őskori kosarak az újkor, vagy akár a középkor emberének kezébe juthattak volna. Onnan tudunk mégis róluk, hogy fennmaradtak kezdetlegesen ősi agyagedények, amelyek rovátkás falai elárulják, hogy fonott tárgyak agyagtapasztásával formázták meg, és utána égették ki őket. A környező növényi anyagok iránti ősi érdeklődés mellett a fészkelő madarak figyelése is szerepet játszhatott a – még tökéletesedés előtti – kosárfonó technika felfedezésében. Fa- vagy perjeanyagú fonott használati tárgyakat azóta minden kontinensen, és szinte minden nép körében készítettek és készítenek, de nem mindenhol történt és történik ez ugyanolyan nagy változatosságban, ugyanakkora fejlesztőkedvvel és volumenben. A Lajtorja program mesterségekről szóló cikksorozatában a kézműipar olyan ágához érkeztünk, amelynek arculata hazánkban máig fokozottan összetett, az itteni fonottáru-gazdagság évszázadok óta exportőr országra vall. A mértéktartás, a funkcionális –  különös cifrázó hajlam nélkül alakított –  fonásmintázatok művészi hatású dekorativitása legendás jóízlést is képvisel a fonottáruk világpiacán.

Magyarázatként bizonyos helyzeti előnyökről is beszélni kell. Európában a salix viminalis (az eredeti „kosárfonó fűz”) elterjedésének ősközpontja a Tisza vidékén illetve a Körösöknél húzódik: ez a fűzféle növénygenetikailag éppen itt mutatja a legjobb tulajdonságait.  Amikor pedig a középkori és kora-újkori magyar kézműipari hagyományozódásnak ez az ága, innovatív vonásaival együtt – már egyértelmű kontinentális sikerességet mutatott, már nagyszabású célzatos befektetésekre is sor került.  A Körösöknél, de a Berettyónál is a 19. századi kiegyezés tájától több hullámban ártéri fűz-telepítéseket hajtottak végre, méghozzá jelentős választékot létesítve, hátha vesszőkerítésekhez, speciális kasokhoz más fűzfajták előnyei domborodnának ki. Így lett honos Magyarországon többek közt a nemesített salix rigida („amerikai fűz”) is.  Gyula városának kosárfonó céhe már sok alföldi mestert összefogott a századvég előtt – mezőberényieket,  békéscsabaiakat stb. is – , a századvégen pedig Békés településen Állami Királyi Kosárfonó Iskola állt fel, amely 1928-ban került Pestre. A vesszőfonás egyes, eddigre kialakult, elkülönböződő iskolairányai máig megőrződtek, mint például az erdélyi Siménfalván a húzogatásos technikájú kosárkészítés, de az ottani vesszőfonók már megszűkült kapacitással, kizárólag megrendelésre dolgoznak.

A VKB Nonprofit Kft. a cikksorozatát legközelebb az egyik hazai kosárfonás-technikai változat ismertetésével folytatja.

Addig is…

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

Lajtorja Program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.


Ezt a tartalmat támogatott formában helyeztük el. A Szerkesztőség.hu tartalom kihelyezéséről és a tartalomszolgáltatásról bővebben itt:
Támogatott tartalom
ESZA Széchenyi2020